- Astrid, 5 perce vár rád
itt két rendelés! Vidd már ki!
A nagydarab,
zsírfoltokkal tarkított kötényű szakács, Pete Verger ordításától szinte
megremegtek a konyha falai. Rajta kívül még egy pattanásos kamaszfiú
serénykedett a helyiségben, de Pete hangjától majdnem elejtette a tiszta
tányérokat. Pete türelmetlenül várakozott, mialatt igyekezett nem odaégetni a sercegő
szalonnát a tűzhelyen.
Az élet nem habostorta,
ha egy olyan gyorsétkezdét vezetsz, mint amilyen a Verger's Hamburgers. Nem
örvendett olyan nagy népszerűségnek, mint egy Pizza Hut vagy McDonald’s, de New
York belvárosában való elhelyezkedésének köszönhetően még így is forgalmas
helynek számított. Ezen a helyen viszonylag olcsón és nagy mennyiségben
lehetett enni, de ha ott dolgoztál, jobban jártál, ha inkább otthonról vittél
magaddal ebédet. A higiéniával ugyanis akadtak gondok, főleg, hogy a sütő körül
nem egyszer bogarakat kellett agyoncsapkodni. Nem meglepő, ha a nap végén lévő
takarítástól minden alkalmazott viszolygott. Kinézetre egyébként szinte
ugyanúgy épült fel, mint bármelyik másik gyorsétterem. Ha benéztél a nagy
üvegablakokon, láthattad a piros bőrboxokat fémasztalokkal, melyek közepén a
szokásos Ketchup-Mustár flakonok sorakoztak só- és borsszóróval karöltve. Az
étterem végében szintén fényes fémből készült hosszú íves pult helyezkedett el az
olyan szükséges eszközökkel, mint amilyen a pénztárgép. Ez előtt bárszékek adtak
ülőhelyet egyes vendégek számára. A hosszú pult mellett pedig a mosdót
kereshették fel, míg mögötte lehetett megtalálni a konyhát a szakácsokkal, egy
hűtőkamrát, na meg a hátsó udvarra vezető ajtót, ahol az alkalmazottaknak
kellett közlekedni, ha végeztek. Ha beléptél nyomban megcsapott az olajszag,
melyben ki tudja mióta sütötték a húsokat. Olyan sűrűn terjengett a levegőben,
hogy még azt is megtudtad mondani, mi készült el éppen. Az emberek ennek
ellenére is jöttek, mentek és mintha teljesen elfelejtették volna, hogy 2
hónappal ezelőtt valami borzalmas akarta leigázni a világukat. Itt-ott még
lehetett látni a lerombolt épületek maradványait és ahogy fokozatosan
állították helyre őket. Azokra a lényekre viszont, amik az égből szálltak alá,
nem talált senki megfelelő magyarázatot. A kormány bármennyire próbálta volna
eltűntetni a nyomokat úgy, ahogy azt tette számtalan alkalommal, ezúttal
semmilyen mentsége sem maradt azzal kapcsolatban, hogy nincsenek egyedül az
univerzumban. Persze mindenki tudott a Bosszúállók nevezetű hős csapatról és
tetteikről, ahogy megmentették a világot. Azt mondják, az emberek, legyenek
bármilyen gyengék is, képesek alkalmazkodni mindenhez. Talán ez lehetett az oka
annak, hogy most önfeledten járkáltak mindenfele az apró-cseprő gondjaikkal
karöltve.
Astrid Crowford, akinek
az imént kiabáltak, ziláltan jelent meg a pultnál, s legszívesebben már most
hazament volna. Csak 6 óra telt el a mai műszakjából, mégis több napnak
érzékelte. Rozsdavörös haját hiába fogta kontyba, rengeteg tincse kikandikált,
mogyoróbarna szemeiben látszódott a fáradtság. Világoskék egyenruháján megannyi
folt éktelenkedett, míg a kötényéről alig mondta meg bárki is, hogy fehér
eredetileg. Zsebeiben toll, papír és hajgumik tömkelege, utóbbiból ki tudja
mennyit vesztett el, ahogy írta fel a rendeléseket. Így festett mindig, amikor
dolgozott. Akárcsak Hamupipőke, csak az ő esetében nem létezett semmiféle
jótündér, aki szép báli ruhát no meg tökhintót varázsolt. Neki maradt a hamu,
illetve olaj.
- Jó, jó megyek már, Pete!
– grimaszolta és kapkodva letette egy párnak a menüket, majd rohant azokért is,
melyekért szóltak.
- Na végre! – forgatta
szemét Pete. – Nagyon szét vagy ma esve.
Astirdnak megfordult a
fejében, hogy az üres tálcát Petehez vágja, de kellett neki ez az állás, amíg
nem talál jobbat, így inkább a verbális utat választotta.
- Talán nem két embernek
kellene felszolgálnia egész nap és máris megoldódna ez a probléma. - hagyta is ott
és kivitte a rendeléseket. Szerencséjére a szakács nem szólt vissza semmit, de hallótávolságon
kívül is elég nyilvánvalóvá vált a szitkozódása.
Mondani sem kell, július
közepén pénteki napon dolgozni egy gyorsétteremben maga a rémálom. Rohadt sok
ember jött, akik az ebédszünetüket itt akarták eltölteni, lehetőleg minél
hamarabb, így az alkalmazottaknak esély sem adódott a pihenésre. Hiába múlott
el este 6, az emberek nem akartak elfogyni. Ráadásul abba a melegbe, amit a
sütők is árasztottak magukból, majdnem bele lehetett halni, és pont a mai napon
döntött úgy a drága főnöke is, hogy szabadságol két felszolgálót. Természetesen az
egyik folyton ágyba bújt vele, így annak mindig járt valami kedvezmény. A másik
meg pont a barátnője, így csak meg kellett kérnie, hadd engedje el őt is és már
nem is látták őket aznap. A pénzüket persze ugyanúgy megkapták, csak Astrid és
a munkatársa, Keily nem. Ők egész nap együtt szenvedtek. Még szerencse, hogy
összebarátkoztak, máskülönben egyedül megbolondultak volna.
Azt hihetnénk, egy 21
éves lány egyetemre jár, vagy szakmát tanul, hogy olyan állása legyen, ami
legalább annyira jól fizet, hogy még szeresse is. De Astridnak mást hozott a
sors. Mióta az anyja, Vivian eltávozott az élők sorából, az apjával, Jamessel
élt, aki a fájdalomtól teljesen magába zuhant és rövidesen inni kezdett. 10
éves kora óta megtanult magáról gondoskodni. Az élete jelenleg a számlák
fizetéséből, a főzésből, mosásból, takarításból, na és persze a gyorsétkezdében
való munkából állt. Természetesen ehhez hozzátartozott az apjáról való
gondoskodás is, akinek hiába nem adott pénzt piára, ő valahogy akkor is megtalálta
a módját az ivásra. Nem egyszer előfordult, hogy még Astridot is meglopta.
Sajnos ezen dolgok meglehetősen hátráltatták az egyetemre jutást. Kaphatott
volna ösztöndíjat, ha nem állandóan az apja után futkos, mert részegen sokszor
elcsatangolt otthonról. Másfelől ösztöndíj nélkül megfizethetetlenné vált ez a
dolog. Régen talán haragudott az apjára és a világra ezért, de bármilyen
emberré is vált mostanra, még mindig az apja volt, aki felnevelte és etette. És
Astrid szerette őt. Csak ő maradt neki ezen a világon. Inkább lemondott az
álmairól. De tudjuk, hogy nem mindenkinek jön össze az, amit akar. Neki ezt
adta az élet és ezt kell szeretnie. Legalábbis próbálta. Egyébként is: az
álmodozás a gazdag népeknek való, nem az olyanoknak, mint ő. Különben sem tudta,
mit kezdett volna magával egy egyetemen.
- Na, mi a helyzet? Már
megint baszogat? – kérdezte Keily, miközben az asztalokat törölgették. Egy
olyan napon, mint amilyen ez volt, pihentetőnek számított már ilyesmit is
csinálni.
Keily Hawke egyébként nemrég
töltötte be a 22-őt. Úgy, mint Astrid, ő sem jelentkezett egyetemre, hanem
ebben az étteremben dolgozott, hogy összegyűjtsön egy kis pénzt arra a fodrász
tanfolyamra, amit régóta elakart végezni. Jobb körülmények között élt, két
dolgozó szülővel, akik támogatták az álmai elérésében. A tejeskávéra
emlékeztető bőrű lány megjelenésétől pedig szívesen töltötték az idejüket a
vendégek az étkezdében. Olivazöld szemében mindig gyermeki huncutság csillogott
és telt száját, ha kinyitotta, akkor a vendégekkel való beszélgetésre,
piszkálásra fordította. Jó pár törzsvendéget szerzett Petenek. Festett szőke
haját apró fonatokba rendezte és úgy kötötte kontyba. Míg Astrid a 170
centijével magasnak számított, addig Keily a 175-tel megnyerte ezt a
kimondatlan versenyt. Csak 5 cm a különbség, azonban nehezebben is talált
magának pasit. Nem mintha sokat szomorkodott volna ezen, hiszen a családja és a
barátai kitöltötték a szabadidejét. Különösen Astrid, akinek számtalanszor
segített. Tudta milyen nehéz helyzetben élt kiskora óta és sajnálta miatta, bár
ezt egy alkalom kivétel sosem mondta neki. Tudta, hogy Astrid mennyire utálta,
ha sajnálta valaki.
- Jah. – felelte unottan
Astrid. – Azzal a két libával el kéne beszélgetni, hogy tudják mi is az a
munkahely.
- Az biztos. Meg be kéne
tömni Emma száját, hogy ne kapkodjon be mindenfélét. Például ezzel a ronggyal.
– pörgette meg a kezében, amitől a másik felnevetett.
- Jó ötlet. Kiviszem a
szemetet, addig tartsd a frontot. – imitált Astrid tisztelgést, mire Keily csak
nevetve megrázta a fejét és mindketten mentek a dolgukra.
Kiérve a hátsó ajtón,
megkönnyebbült a friss levegőtől. Még nem is a legtisztább, de fájt a feje az
olajszagtól és a hőségtől, így ez felért a Menyországgal. Egy pillanatra
megállt a szeméttel a kezében és csak itta a késő délutáni látványt. A nap már
kezdett narancsszínt ölteni, a lágy bárányfelhők pedig óvó anyaként vették
körbe. Színük kékben és lilában játszott, míg ahol a napsugár közvetlenül érte
őket, bíborban és narancsban tündököltek. A szellő lágyan fújt, s egy
pillanatra lehunyta a szemét, amikor megérintette az arcát. Rég nem ért hozzá
senki kedvesen és bármilyen szánalmasan hangzik, neki ez is jól esett. Mire
újra kinyitotta, az égen madarak csoportja szállt a horizont felé, neki pedig
összeszorult a szíve a látványuktól. Milyen szerencsések. - gondolta.
Irigyelte a madarakat. Ők szabadon mehettek bárhová, ahová csak akartak. Csak a
csillagos ég szabhatott nekik határt. Ha nem tetszett nekik egy hely, hopp,
elrepültek. Ő viszont itt nyomorgott a szemét közt, ami nap mint nap körbevette,
azzal a tudattal, hogy ez sosem lesz jobb. Hiába próbált volna meg mindent maga
mögött hagyni, a lelkiismerete úgyis visszarángatta volna.
- Azt hiszem jobb, ha nem
agyalok többet. – adott hangot gondolatainak, majd egy sóhajtás kíséretében
odasétált a konténerhez és beledobta a szemeteszsákot.
Kedvetlenül indult
vissza, de ekkor valami furcsa dolog történt. Az ég hirtelen elsötétült, ahogy
szürke, majd fekete felhők gyülekeztek egy csoportban. A feje fölött végül egy
sötét lyuk körvonalazódott egyre jobban, miközben folyamatosan hangos és mély
dörgéseket hallott. Megremegett a vakító villámoktól, ahogy összecsaptak
egymással, mialatt úgy feltámadt a szél, hogy az Astrid közelében felhalmozott szemeteszsákok
megtanultak repülni. A lyuk aztán örvénylő légoszloppá vált és az étterem hátsó
részén kívül, a kerítés túloldalán lévő síkságban érintkezett a földfelszínnel.
A józan ész azt diktálta,
rohanjon amerre lát, de földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Nem mintha egy
tornádó elől eltudott volna olyan gyorsan menekülni. Már épp felkészült a
legrosszabbra, amikor a tornádónak hitt valami megváltozott. Egy fénylő cső
lett belőle, mely úgy csapott bele a kerítés túloldalába, akár a villám. A
csőszerű fényáradatban pedig egy férfi hullott le az égből fülsiketítően
ordítva. Mire becsapódott oda, ahol a fény véget ért, a sikoltás megszűnt, s
vele együtt a fény is. Az ég pillanatok alatt kitisztult, mintha egy
másodperccel ezelőtt nem is történt volna semmi. Se villámot vagy dörgést, de
még fekete felhőket sem lehetett látni. Képzelődött volna?
- Mi a franc? – pislogott
Astrid értetlenül, amikor kitért egy épp lezuhanó zsák elől.
Alig merte magának
bevallani, de az a gondolata támadt, hogy úgy tesz, mintha nem látott volna
semmit és visszamegy dolgozni. Van bőven elég baja, nem kell még önszántából is
csinálnia magának egyet. Azonban az a nyavalyás jó szíve felébresztette
a lelkiismeretét, na meg a kíváncsi természetét ne is említsük, ami
időről-időre bajba sodorta. Eldöntötte, hogy megnézi, ami leesett tényleg
ember-e, és ha igen, él-e még.
Óvatosan lépkedett a
rácsos kerítés felé, akár egy futásra kész macska, mintha bármelyik pillanatban
baj érhetné. Kinyitotta a kapuajtót, de nem csukta be maga mögött, hátha menekülnie
kell. Szerencsére nem kellett semmitől sem tartania, a bukott angyalka ugyanis
eszméletlenül feküdt egy hatalmas sáros pocsolyában. Ahogy elnézte hosszú
fekete haját, markáns állát és sápadt bőrét, úgy állapította meg, emberféle
lehet. Rendelkezett kézzel, lábbal, meg mindennel, ami kell, de olyan ruhát
viselt, mintha valami kosztümös filmből lépett volna ki. Derék alá érő fekete
tunika, egymásba érő mintákkal, mellkasán nyakláncra emlékeztető íves aranydísz.
Fekete bőrnadrágot viselt még olyan bakanccsal, amelyhez foghatót még nem látott
férfiakon. Sötétzöld, arany és fekete színben váltakozó kabátján vállpántokat
lehetett találni. Ezekhez jött a kar és lábszárvédő, miközben az egész
ruházatát furcsa szimbólumok ékesítettek. Amennyire megtudta állapítani, az
összefonódó formák talán kelta motívumok lehettek. Iszonyatosan szépnek és
finomnak találta a bőr és a szövet egymásba illeszkedő borításait, amelyeket a
karján és a lábán látott. Oké, ezt még be lehetett tudni valami fanatizmusnak,
hiszen pár sarokkal odébb képregény találkozókat tartottak, csak azt nem tudta
sehová sem tenni, hogy a bánatba zuhanhatott le az égből és hogyan élhette túl?
Mert az emelkedő mellkasa láttán nyilvánvalóvá vált, hogy él még. Legalábbis
egy alien baby nem lehetett benne.
Közelebb araszolt hozzá
és lassan letérdelt mellé. Olyan 23-24 évesnek saccolta. Viszonylag vonzónak tartotta,
mégis talált benne valamit, ami miatt nem szívesen kezdett volna ki vele. Egy
eszméletlen embert, általában ártatlannak ítélünk meg, de ez a férfi olyan
sötétséget árasztott magából, amitől a hideg futkosott a hátán.
- Valahogy fel kéne
keltenem. – gondolkodott ismét hangosan. Tényleg le kellett volna már szoknia
erről.
Lassan közelített felé, de
még mielőtt hozzáérhetett volna az arcához, váratlanul kipattantak jégkék szemei
és ijedten nézett körül. Nyomban felkelt, és mint valami elmeroggyant,
elkezdett ordítani. Mikor úgy érezte, elég volt, abbahagyta és dühöngésbe
fogott.
- Ezt még nagyon meg
fogod keserülni! – fenyegetőzött az ég felé a mutatóujjával. – Sosem leszek
olyan, mint ők! Soha!
Ismét körbenézett, de
ezúttal észrevette a lányt is és eszelős tekintettel közelített felé. És az sem
javított a helyzeten, hogy teljesen beborította a sár, amitől csak még nagyobb
fenyegetést jelentett. Astrid azonnal felállt és folyamatosan hátrált, csakhogy
távolabb kerüljön a férfitól. Mikor már elég közel ért hozzá, maga sem tudta,
mi ütött belé, de úgy behúzott neki egyet, hogy a férfi abban a minutumban
ájultan rogyott össze. Uhh. Életében először találta hasznosnak azt a pár
önvédelem órát, amire Keily elrángatta.
Egy másodpercre rá
viszont fejbe kólintotta magát, hiszen pont azt akarta elérni, hogy magához
térjen, úgyhogy szitkozódott, hogy most mégis mi a fenét csináljon. Ismét
letérdelt a férfi mellé, s próbálta kitalálni a következő lépést.
Mindegy mennyire
buggyant, jobb, ha ellenőrzi, megsérült-e. Az előbb az adrenalintól fűtve mintha
nem lett volna semmi baja, de belső sérülései még lehettek. Kisebb zúzódásokat
talált az arcán és a kézfején, illetve a piros foltot a szeme alatt, ahol
megütötte. Oké, most hozzá kellett érnie, hogy nem tört-e el valamilye. Előbb
bebizonyosodott arról, hogy nem fog újra őrjöngve felugrani, aztán lassan
végigtapogatta a karját, a lábát. Nem talált semmi furcsát, azonban amikor a
mellkasa alatt a jobb oldali bordájához ért, a férfi felnyögött. Astrid ijedten
ugrott hátra, de az idegen nem ébredt fel. Kellett neki pár másodperc, hogy
rendezze a légzését.
Lehetséges lenne, hogy a
bordáját érte az ütés, amikor leesett? – kérdezte magától.
Astrid agyában lázasan
munkálkodtak a fogaskerekek és tudta, az a legkézenfekvőbb megoldás, ha beviszi
a kórházba és otthagyja. Biztos megkérdezik tőle, miért van a piros duzzadás a
szeme alatt, de tudta, hogy könnyedén kimagyarázza majd magát, mivel
veszélyesnek ítélte meg. Már a sztorit is megfogalmazta, hogyan talált rá, mert
tudta, hogy azonnal diliházba küldték volna, ha elmondja miként látta lezuhanni
az égből. Csakhogy itt el is akadt, mert ugyan a
parkolóban állt a meggyszínű 1996-os Cadillac, Seville-je, de hogyan cipelte
volna el ezt a 187 cm magas embert a kocsijáig? Arról nem beszélve, hogy ehhez
a magassághoz amennyire megtudta állapítani, szálkásan izmos testalkat párosult
és ő nem súlyemelőnek készült, hogy csak úgy a vállára kapja.
Végül nem jutott jobb
eszébe, mint megkérni Keilyt, hogy segítsen neki. A főnöke viszont már más
kérdés. Azt tudta, hogy nem fog neki a férfiról beszélni, mert amíg Keily talán
elhiszi, addig Pete biztosan nem fogja. És amilyen ármányos, rosszindulatú
szokott lenni, biztosan bolondnak nézte volna. A világ hiába lett szélesebb
néhány furcsa lénnyel és szuperhőssel, az ilyesmit senki nem találta volna normálisnak.
Szóval otthagyta a földön
szegény fickót és sietett, ahogy bírt Keilyhez. A mindig vidám barátnője épp
futkározott össze-vissza a rendelésekkel és amint megpillantotta Astridot,
szinte füstöt lövellt az orrlyukaiból. Letette az utolsó tányért is a kezéből,
majd szélsebesen félrevonult vele a kíváncsi szemek elől.
- Hol voltál ilyen
sokáig?! Még többen jöttek most és alig bírtam mindent időben kivinni. Egy
poharat is majdnem eltörtem. – szúrta le, ahogy megragadta a karját.
- Sajnálom, de… segítened
kell. – nézett rá Astrid esdeklőn. Keilynek nyomban eltűnt a harag az arcáról.
Jól tudta mit jelentett ez. Elernyedve engedte el őt.
- Már megint mi történt?
– húzta a száját.
Astrid röviden elmesélt
neki mindent. Semmit sem hagyott ki, mert úgy ítélte meg, a legjobb barátjának
mindent tudnia kell. A titkolózással nem jutott volna előrébb.
Eleinte nem akart hinni
neki, de tudta, hogy sosem találna ki ilyesmit a semmiből. Az áttörést viszont
az hozta meg, amikor kitért arra, hogy szegény pasast az ébredése után egyből
kiütötte, belátta, igazat beszélt. Astrid általában mindig előbb cselekedett,
mint gondolkodott. És ezt Keily tudta a legjobban.
- Oké, ha jól értem, a
fickó most is ott fekszik kint, te pedig kórházba akarod vinni. – értelmezte Astrid
mondandóját, mire amaz bólintott.
- Pontosan.
- Hát… tudod, én benne
vagyok és a műszakot is végigviszem valahogy, de Pete már más kérdés. –
vakargatta a fejét.
- Tudom. De azt én
elintézem. – bizonygatta és ezzel próbálta magát is meggyőzni.
- Legyen. Akkor beszélj
vele. Én addig hozom a kocsidat. – nyújtotta a kezét, Astrid pedig átadta a
kulcsot, amivel azonnal eltűnt.
A lány vett egy mély
levegőt és a konyha felé indult.
Pete Vergerről ha csak
pár dolgot is, de tudni kellett. Egy harmincas évei közepén járó férfi volt, aki
történetesen ennek a helynek a főnöke és főszakácsa is egyben. Egyszer magáénak
tudhatott egy feleséget és kisfiút is, de Pete, alighogy megszületett a
gyermeke, már megcsalta a nejét. Az asszony csak 1 év elteltével jött rá a
férje ocsmányságára, de akkor egyből összepakolta minden holmiját és
visszaköltözött az anyjához, a gyermekkel együtt. A pletykák szerint a válás
óta csak hétvégenként láthatja a fiát, de az exfelesége igyekszik úgy megoldani
ezeket a találkozókat, hogy neki egyáltalán ne kelljen látnia Pete-t. Kész
rejtély, miért... Azóta egyedül tengette a napjait, de ugyanúgy egy csomó nőt vitt
az ágyába. Mintha nem tanult volna a hibájából. Mondjuk Astrid és Keily nem
értette, mit ettek rajta annyira a nők, ha nem lehetett benne találni semmi
vonzót. Kopaszodott, dagadt, mint egy tészta, amit túl sokáig kelesztettek, munka
közben izzadt, mint a ló és a modora talán jobb, ha nem is került szóba. Talán a
randik alkalmával rendelkezett egy olyan bájjal, amit ők nem láthattak? Bár
hozzá kellett tenni, mikor felvette Astridot, ugyancsak a külsejét tartotta
szem előtt, nem a tehetségét. Épp ezért, az első adandó alkalommal
bepróbálkozott nála, amikor egyedül maradtak az étkezdében. Astrid azonban
rögtön a férfi tudtára adta, hogy ő nem az a fajta lány, akivel ilyen undorító
dolgokat lehet csinálni és ha még egyszer ilyet tesz, feljelenti. Azóta Pete
felhagyott a lány kergetésével, de nem is bánt vele szépen. Legszívesebben
kirúgta volna, de tartott így is attól, hogy feljelentheti még. Ráadásul, ha
kelletlenül is, de belátta, hogy Astrid jól végezte a munkáját és más már rég
kilépett volna.
Pete tehát amint meglátta
belépni a konyhába, abbahagyta a hamburgerek készítését és szúrós szemmel
méregette a lányt. Azonnal tudta, hogy kérni akart valamit.
- Már megint mit akarsz?
- Az a helyzet, hogy apám
rosszul lett és be kell vinnem a kórházba. Szóval szeretném, ha elengednél. –
tördelte az ujjait. Sosem ment neki jól a hazudozás. Csak remélni tudta, hogy
Pete nem látta ezt rajta.
Kivételesen Fortuna a
kegyeibe fogadta, mert Pete idegesen fújtatott egyet, hogy most nem tudja, kit
állítson be a helyére, végül mégis legyintett egyet és elengedte, de azzal a
kikötéssel, hogy ezt le fogja vonni a fizetéséből. Más helyzetben ezt biztos
nem hagyta volna szó nélkül, hiszen amíg másnak délután kettőkor kezdődött a
műszak, neki 11-re kellett ma is beérnie. De ezúttal inkább befogta a száját és
amint Pete nem látta, vigyorogva futott ki Keilyhez, aki már a hátsó bejáratnál
állt a kocsival.
- Ez gyors volt. – hökkent
meg.
- Tudom. Csak a fizum
bánta. – legyintettem. – Akkor rakjuk be a kocsiba.
Keily válaszképpen
bólintott és a még mindig eszméletlen férfihoz sétáltak. Keilyt nem mondta
volna senki ijedős kislánynak, hiszen olyan főnökkel áldotta meg az élet, mint Pete
és a munkájából adódóan a lehető legfurább embereket kellett elviselnie, amihez
mindig jópofit kellett vágnia. Azonban még így sem tudott felkészülni a sáros,
kosztümös férfi látványára. Nyomban feltűnt neki a piros folt a szeménél, és
magában büszkeség töltötte el a barátnőjével kapcsolatban, hogy megtudta védeni
magát.
- Hogy mit ne mondjak,
tényleg fura egy szerzet. – jelentette ki. – Én fogom a lábánál, te meg a
fejénél. – adta az instrukciókat, Astrid pedig aszerint is cselekedett.
- Úgy mondod, mintha
hullát akarnánk ásni.
- Tulajdonképpen tudok a
közelben egy jó virágágyást. Sose buknánk le. – viccelődött Keily, Astrid pedig
hitetlenkedve rázta a fejét barátnője idétlenkedésétől.
A rozsdavörös hajú lány
csak remélte, hogy most nem ébred fel és kezd el megint őrjöngeni az idegen.
Óvatosan megemelték és megpróbálták betenni az autóba. Sikerült nem beleverniük
egyik végtagját sem semmibe és nem is ébredt fel semmire. Szinte békésnek tűnt
a barna bőrülésen feküdve. Csak remélni tudták, hogy nem súlyosbították a
sérüléseit az emeléssel.
- Innentől már rendben
leszel? – csukta be a kocsiajtót.
- Igen, köszi. Majd
megkérek a kórháznál valakit, hogy segítsen bevinni. – ölelte meg Keilyt. – És
még egyszer kösz.
- Ugyan, ez semmiség. –
szorította meg, majd el is engedte. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek,
mielőtt még az én bérem is levonja. Sok sikert!
- Neked is. – búcsúzott
el tőle és be is szállt az autójába.
Szerencsésnek tartotta
magát, amiért ezt az öreg csotrogányt pár hete vitte el műszakiztatni, ami
épphogy átcsúszott a vizsgán. De megérte annyit túlórázni. Akkor a légkondi még
működött, de azóta újra bemondta az unalmast.
A hátrapillantó tükörben
ellenőrizte, hogy az idegen alszik-e, majd ahogy megbizonyosodott effelől, ráadta
a gyújtást és amint járni kezdett a motor, elindult a különös férfival együtt.
***
A New York-i
Presbiteriánus Kórház tűnt a legközelebbinek és zökkenőmentesen eljutottak oda.
Semmi baleset vagy dugó nem állta útjukat. Ilyen békésnek sem látta talán senki
New Yorkot. Astridról viszont nem lehetett ugyanezt elmondani. Mert minél
közelebb kerültek a kórházhoz, ő annál jobban bepánikolt. Viszolygott ezen
intézményektől. Szinte biztos volt benne, hogy ennek az anyjához lehetett köze,
aki egy ilyen mesterséges környezetben hunyt el. Nem sokszor idézte fel azt a
napot, amikor elhagyta őt és az apját, nehogy összeomoljon. Az anyja jelentette
neki a világot és mióta nincs benne, őt nem is érdekelte igazán semmi. Csak
teltek a napok és az évek, de többé már semmi sem volt ugyanolyan. A kórházakat
épp ezért kerülte. Különös módon ő sose járt egyben sem, mert nem terítette le semmilyen betegség vagy vírus. De még törött végtag miatt sem. Ezt betudta erős
immunrendszernek és annak, hogy nem két-ballábas.
Viszont az apja miatt
sokszor fordult meg az olyan közeli kórházakban, mint ez. Nem értette, hogyan
tudta magát annyira leinni, hogy gyomormosás lett a vége. Ő a régi
iskolatársaival próbálta az alkoholt, de nem lett sose a kedvence. Az apja
alkoholizmusa miatt viszont egyenesen undorodott az alkohol szagától is.
Mikor megálltak, kellett
neki pár perc, hogy lenyugtassa magát és tiszta fejjel tudjon beszélni
másokkal. Kiszállt a kocsiból és besétált az óriási épületbe, amely túl nagy
forgalomnak örvendhetett. Bent aztán tova szállt a határozottsága, ahogy
megcsapták az orrát a vegyszerek, gyógyszerek és a halál szaga. Többször ki-be
kellett fújnia a levegőt, hogy ne dobja ki a taccsot. Körülötte pár ember
furcsán méregette, de mielőtt bárki is odamerészkedett volna hozzá, összeszedte
magát és a sürgősségi recepciójához lépett. Csak egy idős hölgy állt előtte,
aki viszonylag hamar végzett.
A pult tetejét üvegfal
keretezte, aminek csak az alján maradt egy íves lyuk, hogy az emberek az
irataikat, papírjaikat ott adják be. Az üveg mögött papírhalmot és egy középkorú
nőt lehetett találni, aki a sok szeme alatt húzódó szarkaláb alapján régóta
bent lehetett. Astrid szerint rosszabb lehetett egy ilyen helyen dolgozni, mint
egy gyorsétkezdében. Túl nagy a felelősséggel járt, folyton figyelni kellett és
ha hibáztál, kevésbé nézték el. Nehezebben maradtál kedves és barátságos, főleg,
ha sokan értetlenkedtek és hátráltattak, miközben valakinek igazán segítségre lett
volna szüksége.
Mikor ő jött, udvariasan bemutatkozott
és elmondta, hogy az autójában fekszik egy férfi, aki megsérült és a bordájára
eshetett, mivel ott panaszkodott fájdalomra. Ezt a részt egy kicsit átköltötte,
hiszen a férfi nem mondott neki semmit. A recepciós hölgy nyomban kiküldött a
lánnyal 2 ápolót, akik hordágyra tették és elvitték. Astrid megnyugodott,
hiszen az ő részéről tulajdonképpen ennyi lett volna a történet, ám megállította
a recepciós.
- Hölgyem, amíg a férfit
vizsgálják, segítenie kellene. Tudja a nevét? Sokat segítene az azonosításban.
- Öm…nem, sajnálom.
Fogalmam sincs kicsoda lehet, csak azt, hogy elesett és eszméletlenül találtam
rá. – tördelte az ujjait, amit kifejezetten akkor szokott, ha valamiben
füllentett. Ám ezt a recepciós a pult alatt nem láthatta.
- Értem. Tehát elesett?
Mikor ezt kérdezte, egy
papírt töltött ki. Bizonyára feljegyezte, amit Astrid mondott az idegenről. Ettől
a lány cseppet idegessé vált, de próbálta nyugtatni magát, hogy ilyenkor ez az
eljárás és ő végiggondolta többször is, mit fog mondani.
- Igen.
A hölgy további
kérdéseket tett fel a lánynak az eséssel kapcsolatban. Mindre tudott
válaszolni, bár egy ponton túl leverte a víz. Nem tudta, hogy egy lépcsőn való
leesésnek a sérülési mennyire egyeznek meg a zuhanáséval. Az eredeti ötlete egy
ablakból való kiesés lett volna, de akkor meg kellett volna adnia valami címet,
holott azt se tudta honnan zuhant le, nemhogy hol lakott. Már megfordult az is
a fejében, hogy egy űrlényt talált. Mindenesetre a recepciós nem kérdezett erre
rá, sőt, látszódott rajta, hogy szeretne inkább hazamenni.
- Köszönöm, hogy válaszolt.
Kérem, töltse ki ezt a papírt az adataival. – nyújtotta át a dokumentumot a
lyuk alatt. – Ha végzett, adja le a mellettem lévő pultban.
- Rendben, köszönöm. –
bólintott a lány, ahogy elvette a papírt.
Ekkor hatalmas
csörömpölés zavarta meg az emberek nyugalmát, ami a folyosó végéről jött. Többen odakapták a fejüket,
akárcsak Astridék. Mintha valaki kiabált is volna. Aztán két fehér ruhás ápoló
futott a hang irányába, s rövid időn belül megszűnt a zaj. Pár pillanatig
mindenki arra várt, vajon lesz-e folytatás, ám mivel nem történt semmi,
visszatértek az addigi feladatukhoz.
– Van más teendőm ezen
kívül? – kérdezte még utoljára Astrid a recepcióst.
- Nincs. További
szép estét kívánok! Viszlát!
- Viszont kívánom és
viszlát!
Astrid átsétált a
félreeső pultokhoz, hogy kitölthesse a papírt. Nem repesett az örömtől, hogy a
nevét kellett adnia, de már nem számított. Bárkit is hozott be, az innentől nem
az ő felelőssége. Amint végzett és rájött, mennyi az idő, meglepődött. Nem
akarta elhinni, hogy olyan sok idő elment a másik sorban való várakozással. Egy
bő fél órája végzett volna a munkahelyén is. Az apja pedig ilyenkor szokott
ébredezni.
Kisietett a kórházból, s
egyből indult a parkoló felé, ahol a kocsit hagyta. Csakhogy amint elhaladt
közben egy sikátor mellett, valami úgy nekilökődött, hogy elesett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése