Loki Fanfiction Magyar

Figyelem! Bármilyen információ is szerepel a történetben és egyezik a valósággal, a véletlen műve. Bizonyos helyszínek, csak a fejemben léteznek, szóval úgy olvassa el mindenki. :)

Mi lett volna, ha…

Mi lett volna akkor, ha Lokit Odin nem cellába veti? Hanem pont azok közé küldi, akiket épp annyira gyűlöl, mint azt, aki születésétől kezdve hazudott neki? Ha pont egy halandó fogadja magához? Egy halandó, aki kinyilvánítja az érzelmeit és őszinte, nem úgy, mint Ő. Vajon Loki képes lesz még valaha szeretni? Vagy örökké a gyűlölet, a magány és a fájdalom lesz a hű társa?

Prológus

Odin, Mindenek Atyja, a Győzelem istene, Elesettek Atyja és más egyéb cifra címek hordozója sok csatát megélt már. Jóval fiatalabb volt fiainál, Thornál vagy Lokinál, amikor először meg kellett ölnie valakit. Egy majdnem vele egykorú ellenséges katonát, aki valaki másért harcolt és más háborúja miatt hunyt ki az élete. Már akkor tudta, hogy nem ez lesz az egyetlen. Odin akkor az apjáért és Asgardért harcolt. Tiszteletben tartotta a hagyományokat, a szabályokat, majd ő következett a trónon és elfoglalta azt. Aranyszőke haját, s páncélját számos alkalommal áztatta vér és soha egyszer sem rendült meg. De az idő, akárcsak másoknak, neki is az ellenségévé vált. A vállát verdeső aranyszőke haj immár dérbe borult és csak az egyik vakítóan kék szemével tekinthetett a világra. A jobb szemét ugyanis a múltban Mimirnek adta. Ő őrizte a Bölcsesség kútját és alku szerint az Isten a szeméért cserébe láthatta a jövőt. Nagy árat fizetett, de csak ezzel menthette meg akkor Asgardot. Ezt az árat mostanra egy színarany szemtakaró fedte el. 

Az ősz szakállú Isten most is az arany trónján ült és legendás lándzsájára, a Gungnirra támaszkodott. A hatalmas arany trónról időtlen idők óta figyelte a világok sorsát. Megannyi ember végzetéről döntött már és a mai napig olyan dolgokról határozott, melyek nem nyomhatták más vállát akkor sem, ha akarta volna. Számos nehéz döntéssel nézett ugyan szembe, de egyik sem érintette igazán őt.

Most is döntenie kellett. De ez a döntés eltért a többitől. Ezúttal nem egy idegennek az életéről határozott. Nem a parasztok apró-cseprő vitáját simította el. Nem. Most olyasvalakiről volt szó, akit születésétől fogva ismert. Legalábbis azt hitte, hogy ismeri. A szíve szakadt meg a tette miatt, de a népe érdekeit kellett szem előtt tartania. Dühében elsőként a halálbüntetést ítélte meg a legjobbnak, de mérge csillapodásával eltűnt a vörös köd és belátta, nem ez a legjobb megoldás. Hisz gyermek még, akinek hazugságával megrengette az addigi világát. Ráadásul felesége érzéseit is tiszteletben kellett tartania, aki szintén sajátjaként szerette a fiút.

Odin tudta mennyire hibás. Ki akarta engesztelni, de a megannyi emberi élet kioltásáért tett kísérletért ki kellett szabnia valamilyen büntetést. Emiatt úgy határozott, inkább tanítja. Hiszen elsőszülött fiának, Thornak is bevált a lecke.

Gondolatmenetét a trónterembe vezető robusztus kapu nyikorgása szakította meg. Nyolc katona vezette be a fekete, zöld és arany színű ruhákba öltözött, viharvert fiatal férfit, kinek kezén, lábán és nyakán dimeritiumláncok csördültek, ahogy lépett. Ennyi katona kissé soknak tűnhetett, hiszen a dimeritium megakadályozta a mágiahasználatot, de sosem ártott az elővigyázatosság, ha egy olyan személyről volt szó, mint Ő. Külseje ugyancsak erről árulkodott, sápadt bőrét kiemelte vállig érő éjfekete haja, amely sötéten csillogott, míg jégkék szeméből sugárzott a megvetés. Ajkai vékony vonallá húzódtak, amint utálatának tárgyával találkozott. Minden asgardi úgy tartotta, hiába rendelkezett megnyerő külsővel, mégis valami baljóslatút árasztott. Olyat, amit senki sem akart kideríteni. 

Általában, ha az embert, illetve istent Odin elé vezették, amaz lehajtott fejjel battyogott és sütött róla a megbánás, s félelem. De Ő testesítette meg a kivételt. Pont az ellenkezőjét tette. Felszegett állal, büszkén járult Odin elé. Úgy tűnt nincs mit veszítenie, hisz amit eddig magáénak hitt, már nincs többé. Nem lehet az övé. Ha volt is benne megbánás, egy szemernyit sem mutatta, mert tudta mi várhat rá. Csak halál, semmi más.

Loki, kit a csalás és ármány istenének csúfoltak, végig Odin szemébe nézett. Nem félt, még csak meg sem rezzent, mikor már előtte állt. A trón mellett Odin felesége, Frigga várakozott, kinek szépségéről és jó szívéről legendák szóltak. Mézbarna haját csodás fonatokba rendezték és arany csatokkal díszítették. Hosszú, földig érő türkizkék selyemruhája elárulta előkelőségét, s karcsú alakját nem tudta elrejteni. Zöld szemei a bánattól könnyekkel teltek meg, ahogy fogadott fiát meglátta. Ez a nap felért egy töréssel az anyai szívének.

- Loki …- kezdte Frigga és már épp futott volna hozzá, ha amaz nem lép hátra előle.

- Szervusz, Anyám. – szólt jegesen. – Mond, büszke vagy rám? – kérdezte gúnyosan.

- Kérlek...ne ronts a helyzeten. – próbálta meggyőzni, mert tudta, ha Loki felbőszíti Odint, abból nem fog semmi jó kisülni.

- Lehet rosszabb? – pimaszkodott még tovább Loki, de mostohaapja dörgő hangjával csendre intette.

- Négyszemközt beszélek a fogollyal.

Szavait leginkább Friggához intézte, aki aggódva biccentett ugyan, de mielőtt elhagyta volna a termet, találkozott a tekintete Lokiéval, hátha felfogja, hogy most viselkednie kell. Ám a fiú csak dacosan elfordította a fejét, ami miatt Frigga még szomorúbb lett. Hiába nem volt vér szerint a fia, mégis úgy gondolt rá, mint Thorra, akit a méhében hordott ki.

Loki a mostohaanyja távozása után csak apjára figyelt és szórakozottan tett pár lépést előre, az őrökkel együtt. A lánc éles csörrenése visszhangzott a trónteremben. Komoly arcot vágott, végül mégis elnevette magát.

- Nem értem mire ez a felhajtás.

- Loki, te valóban nem érzed sötét tetteid súlyát? Bárhová mész, lépteid nyomát pusztítás és halál követi.

- Midgardba mentem, hogy uralkodjam a Föld lakói felett, úgy, mint Istenük. - szünetet tartott. – Úgy, mint te.

- Nem vagyunk Istenek. – csóválta a fejét Odin. – Megszületünk és meghalunk. Pont, mint az emberek.

- Plusz, mínusz ötezer év. – szállt vitába Loki, majd szélesen elmosolyodott.

- Mindez azért történt, mert szerettél volna uralkodni. – szólt fájdalmasan Odin, figyelmen kívül hagyva Loki pimaszkodását.

- Születési előjogom. – emelte fel a hangját először a férfi, bár jobban tette volna, ha tényleg az anyjára hallgat.

- Jogodban állt meghalni. – hajolt előre Odin szintén felemelve a hangját. – Gyermekként száműztek egy jeges sziklára. Ha nem fogadtalak volna be, most nem volnál itt, hogy gyűlölhess.

A fiú egy pillanatra elhallgatott. Szíven ütötte, amit apja mondott. Ugyan ki érthette volna meg azt a fájdalmat, hogy királynak nevelnek, ám valójában nem vagy több egy Jötunheimi fattyúnál? De ezt senki sem láthatta. Hisz ő Loki. Akinek nem fáj semmi, aki másoknak okoz fájdalmat. Színészkednie kellett. Ehhez értett a legjobban.

- Ha már tudod, hogy milyen sorsot szánsz nekem, akkor ne habozz. – kezdte nyájasan. - Nem mintha nem élvezném a cseverészést, csak hát…nem élvezem. – váltott hangnemet és dühösen pillantott jégkék szemeivel apjára.

Odin elengedte a füle mellett a megjegyzést. Hallott már Lokitól cifrábbat. Ez még bőven nem lépte át a tiszteletlenség határát. Neki pedig pont most kellett a leginkább eltökéltnek maradnia. Loki jelenleg ugyanis olyan, mint egy sebzett állat, aki az életéért küzd, és még azt is megkarmolná, aki segítő kezet nyújtana neki. Máshogy kellett megközelítenie. Még ha a fiatalember nem is tudta, hogy az ő érdekében teszi.

- Csakis Frigga miatt nem ölettelek meg. De többé sosem láthatod. – hazudta az Isten, de megtette hatását. Loki összerezzent. – Úgy határoztam, az emberek közé küldelek.

A fiatal férfin pillanatok alatt érzések ezrei söpörtek végig. Még hogy ő menjen az emberek közé? Nem többek mihaszna állatoknál, akiket itt is csak levadásznak és elfogyasztanak. Ugyan mit kezdene ő ott? Nemrég még kiirtani akarta őket és most legyen egy közülük? Ennél még a halál is hívogatóbbnak tűnt. Már válaszra nyitotta volna a száját, de Odin folytatta:

- Elveszem minden erődet és halandóvá teszlek, pont úgy, ahogy Thort. Ő megtanulta mi az alázat és bölcsesség. Talán te is tanulsz némi emberséget. Ha nem, életed hátralevő részéig a Földön fogsz senyvedni.

- Ezt nem teheted! Kérlek, apám! Inkább vess tömlöcbe, vagy ölj meg! – hangzott a kétségbeesett rimánkodás. Apja felé lépett, de az őrök visszafogták. Egyszerűen nevetségesen festett, ahogy az a nyolc katona egy emberként ugrott felé. Mintha bármikor elszökhetett volna. 

Odin nem mutatta, de magában mosolygott. Végre kicsikart belőle valami őszinte reakciót. S talán Loki is talál majd Thorhoz hasonlóan valakit, aki segít neki megváltoztatni az addigi nézeteit. Még ha nem is szerelem az, hisz Odin sem látta semmi értelmét egy halandóval folytatott kapcsolatnak, ám egy barát mindig jól jön.

De ha Loki sosem lesz képes változni, muszáj lesz a szavát betartania. És akkor sosem látja őt többé. Még az Istenek Csarnokában sem.